in

Miért ugrottak le sokan páros lábbal régen a szovjet típusú trolibuszokról hóesésben?

Emlékszel még arra az időre, amikor a téli BKV-zás nem csak a hidegről szólt, hanem a túlélésről is? Aki a 80-as, 90-es években nőtt fel Budapesten, annak a zsigereibe égett a szabály: ha latyakos az idő, a troliról nem lépünk. Ugrunk.

Ma már természetes, hogy felszállsz az alacsonypadlós, légkondis Solarisra, nyomkodod a telefont, és eszedbe sem jut, hogy az életedért küzdj a leszállásnál. De volt idő – nem is olyan régen –, amikor egy egyszerű hazaút a 74-es vagy a 76-os vonalán felért egy kisebb bátorságpróbával.

A szovjet technika bosszúja

A főszereplőnk a szögletes, hangos, és télen iszonyatosan párás ablakú szovjet csoda, a ZiU–9-es. Ez a gép volt a budapesti utcakép meghatározó eleme évtizedekig. Imádtuk, mert a miénk volt, de féltük is, mert volt egy sötét titka.

Aki utazott ilyennel, ismeri a hangokat. A búgó villanymotort, a sűrített levegő szuszogását, és az ajtók csattanását. De a legemlékezetesebb mégis az volt, amikor télen, a sós hólében tocsogva a sofőr egyszer csak hátrakiabált (vagy recsegett a hangosbemondón):

„Szigetelési hiba! Áramszünet! Mindenki szálljon le, de a korlátot ne fogják!”

Ilyenkor tudtad: a troli „testes” lett.

Miért kellett ugrani, mint a kenguru?

Nem azért ugráltunk a Kálvin téren vagy a Baross utcában, mert annyira sportos nemzet voltunk. Hanem a puszta fizikáért.

A troli gumikerekeken gurul. A gumi remekül szigetel. Ez általában jó dolog, de ha a 600 Voltos feszültség valahol „kiszökik” a karosszériára – mondjuk a felcsapódó sós latyak miatt –, akkor az áram nem tud lefolyni a földbe. A troli ilyenkor egy hatalmas, feszültség alatt álló fémdobozzá válik.

Amíg rajta ülsz, biztonságban vagy (mint a madár a villanydróton). A baj akkor kezdődik, amikor kapcsolatot teremtesz a földdel.

Ha az egyik lábad a trolin, a másik már a betonon, és közben még szorítod a fém kapaszkodót is… nos, akkor te leszel a földelés. Te leszel a vezeték, amin a 600 Volt boldogan átvágtat a föld felé. Ez pedig nem csak „megcsíp”, hanem konkrétan életveszélyes.

Ezért volt a „pesti hopp”: Páros lábbal elrugaszkodni az utolsó lépcsőfokról, elengedni a korlátot a levegőben, és földet érni úgy, hogy már nem érsz a járműhöz.

Így szakítottad meg az áramkört, és így élted túl a kedd reggelt.

A „bizsergés”, amit sosem felejtesz el

Volt valami egészen kísérteties abban, amikor érezted a tenyereden a bizsergést a kapaszkodón. A rutinosak már a kesztyűn keresztül is megérezték, ha „szökik az áram”. Ilyenkor futótűzként terjedt a pánik a járművön: „Ráz a korlát! Ne fogd meg!”

Szegény vidéki rokonok vagy a gyanútlan turisták persze nem értették, miért toporognak az ajtóban a pestiek, majd ugranak ki egyszerre, mintha valami szinkronúszó csapat lennének szárazon.

Nosztalgia vagy rémálom?

Mai fejjel visszagondolva elképesztő, hogy ez mennyire a mindennapok része volt. Nem volt botrány, nem volt pereskedés. Tudomásul vettük, hogy ez a technika ennyit tud. Megtanultuk a leckét:

  1. Télen kesztyű kötelező.
  2. Ha vizes az út, gyanakodj.
  3. Leszállásnál sose fogd a korlátot, ha már lépsz.

A régi ZiU-k mára kikoptak, a helyüket átvették a modern, biztonságos, kúszóáram-figyelővel felszerelt járművek. Már nem kell ugrálni. Kényelmesebb? Persze. Biztonságosabb? Hát hogyne.

De azért van abban valami vagány, hogy mi még abban a generációban nőttünk fel, ahol egy sima trolizáshoz is kellett némi túlélőösztön.

Te emlékszel még a „rázós” utakra? Írd meg kommentben, ha te is alkalmaztad ezt a „trükköt”.


Kevésbé nyáladzó fasszopás:

A városi legendákkal ellentétben ez nem babona vagy túlzott óvatosság volt, hanem konkrét fizikai szükségszerűség. A szovjet járműipar egyik legelterjedtebb típusa és a sós hólé találkozása ugyanis gyakran halálos áramkört hozott létre. Íme a technikai magyarázat.

Aki a 70-es, 80-as vagy 90-es években utazott trolival, biztosan találkozott a jelenséggel: latyakos időben az utasok egy része furcsa koreográfiával, páros lábbal elrugaszkodva szállt le a járműről, gondosan ügyelve arra, hogy elengedje a kapaszkodót, mielőtt földet ér. A félelem nem volt alaptalan: a tét 600 Volt egyenáram volt.

A főbűnös: a ZiU–9

Bár a budapesti utcaképhez hozzátartozott az Ikarus is, az elektromos hibák „királya” a szovjet gyártmányú ZiU–9 volt. Ezt a típust a Szaratovi területen lévő Engels városában gyártották 1972-től kezdve irdatlan mennyiségben.

A konstrukció egyszerű volt, mint a faék, de volt egy végzetes tervezési gyengesége: az elektromos berendezések szigetelése.

A nagyfeszültségű (600V) berendezések jelentős része a padló alatt kapott helyet. Ez száraz időben nem okozott gondot. Télen azonban, amikor az utakat sózták, a kerekek által felvert, elektromosan kiválóan vezető sós hólé (elektrolit) behatolt a hanyagul szigetelt terekbe.

A fizika: miért rázott a troli?

A probléma gyökere a trolibusz alapvető felépítésében rejlik:

  1. Szigetelt test: A trolibusz gumikerekeken gurul. A gumi szigetel, tehát a jármű fémkarosszériája nincs közvetlen kapcsolatban a földdel (ellentétben a villamossal, ami a síneken keresztül földelve van).
  2. Testzárlat: Amikor a sós lé miatt a szigetelés átütött, a karosszéria feszültség alá került. Mivel a gumikerekek szigeteltek, ez a feszültség nem tudott „lefolyni” a földbe, és a biztosítékok sem olvadtak ki azonnal.

A trolibusz ilyenkor gyakorlatilag egy nagyfeszültségű kondenzátorrá vált.

Az emberi vezető

Amíg az utas a járművön tartózkodott, nem volt veszélyben (hasonlóan a villanyvezetéken ülő madárhoz), mivel nem volt potenciálkülönbség. A veszély a leszállás pillanatában jelentkezett.

Ha valaki úgy szállt le, hogy:

  1. Fogta a fém kapaszkodót (ami a testzárlat miatt 600V potenciálon volt),
  2. És az egyik lábával lelépett a nedves aszfaltra (0V potenciál),

…akkor az emberi test zárta az áramkört. Az áram a kézen keresztül belépett, áthaladt a szíven, és a lábon keresztül távozott a földbe. Ez súlyos, akár halálos áramütést is okozhatott.

Ezért kellett a páros láb

A „páros lábbal ugrás” technikája egyszerű fizikán alapult: az áramkör megszakításán.

Ha ugrasz, nincs az a pillanat, amikor egyszerre érinted a feszültség alatt álló járművet és a földet.

  • A levegőben: elengeded a kapaszkodót.
  • Földetérés: már nincs kapcsolatod a járművel.

Budapesten a BKV sofőrjeinek téli időszakban rendszeresen figyelniük kellett a kúszóáram-jelző műszereket. Ha a műszer kilengett, vagy az utasok jelezték a „csípést”, a sofőr köteles volt megállni, és utasítani az embereket a biztonságos – értsd: ugrálva történő – leszállásra, miközben áramtalanította a szedőket.

Mi a helyzet ma?

A mai modern trolibuszok (Solaris, de már a későbbi Ikarus-GVM típusok is) többszörös védelmi rendszerrel rendelkeznek:

  • Kúszóáram-figyelő: Az elektronika azonnal érzékeli, ha a testfeszültség veszélyes szintet ér el, és vészjelzést ad vagy lekapcsol.
  • Jobb szigetelés: Az elektromos berendezések tokozása megfelel a modern IP-védelmi szabványoknak.

A „szovjet bosszú” tehát ma már történelem, de intő példa arra, hogy a tömegközlekedés hőskorában az utasbiztonság még sokszor az utas lélekjelenlétén múlott.